A vaisnavizmus története

A Krisna-tudatos mozgalom nem új keletű vallás, hanem a Föld egyik legősibb szellemi tradíciója. A hinduizmus gyökerei az emberiség olyan ősi múltjába nyúlnak vissza, ami megnehezíti, hogy pontosan meghatározzuk e vallásrendszer kezdetének időpontját. Annyi bizonyos, hogy a mai hindu kultúra alapvető jegyeit már a több ezer éves Indus-völgyi civilizációban is fellelhetjük (a legrégibb feltárt leletek i.e. 3-4000-ből származnak). A hinduizmusban szentként tisztelt iratok (a védikus írások) hagyománya szerint a bennük foglalt tanítások időtlen, isteni törvények, melyek lejegyzésére körülbelül ötezer éve került sor.

A ma összefoglalóan "hinduizmus"-nak nevezett vallások közül legjelentősebb a vaisnavizmus (Visnu, illetve Krisna tisztelete), a saivizmus (Siva tisztelete) illetve a saktizmus (az isteni energia tisztelete). Mivel a nyugaton Krisna-hívőkként, vagy krisnásokként ismertté vált emberek a vaisnava vallás képviselői, ennek múltjáról és jellegéről beszélünk részletesebben. A vaisnavák létszámát jelenleg félmilliárdra becsülik, legnagyobb részük természetesen Indiában él. A védikus írások minden típusában (Védák, Upanisadok, Puránák, eposzok) találunk Visnura illetve Krisnára vonatkozó utalásokat és leírásokat. Krisna követőit a vallástörténeti és vallásfilozófiai irodalom vaisnaváknak nevezi. A vaisnava szó Visnu illetve Krisna imádóira utal. A Visnu illetve Krisna elnevezés egyaránt Istent jelöli, teológiai szempontból ezért egyenlőségjel tehető közéjük. Többféle vaisnava irányzat létezik, amelyek Krisna és Visnu különböző megjelenési formáit tisztelik. Mivel azonban e könyvben csak a Krisna-hitről esik szó, a vaisnava elnevezést egyenértékűként használom a Krisna-hivő kifejezéssel. A Krisna-tudatú (Krishna-conscious) kifejezést pedig az 1960-as évek végén A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupáda vezette be a vaisnava vallás modern meghatározásaként. Ezért ezt is felváltva, szinonimaként használom a köznapibb "Krisna-hit" vagy a tudományosabb "vaisnavizmus" kifejezésekkel.

A továbbiakban megkísérlem nagy vonalakban ismertetni e több ezer éves tradíció írásos alapjait és történetét.

Elsőként vizsgáljuk meg, milyen tradicionális szentírásokra támaszkodik a Krisna-tudat tanítása. Ezeket a szent könyveket Védák néven ismerik. Ez az elnevezés - hasonlóan a Biblia elnevezéshez - összefoglaló név, jelentése: "a tudás könyvei". Az alábbi fő részekre oszthatók fel: a négy Veda (Rig, Sáma, Yajur, Atharva), a 108 Upanisad, a 18 Purána, a Vedánta-sútra, a Mahábhárata és a Rámáyana. Ezek közül a legelső helyen a Puránák közé tartozó Srímad-Bhágavatamot (Bhágavata Puránát) említhetjük, amely mintegy tizennyolcezer verset tartalmaz, s tizenkét éneken át foglalkozik az odaadó szolgálat (a Krisna-tudat) tudományával. "A védikus tudás érett gyümölcse"-ként tartják számon. Másodsorban a Bhagavad-gítá című alkotás emelhető ki, amely a Mahábhárata eposz része, s hétszáz verset tartalmaz. A vaisnava filozófia (és általában a hinduizmus) alapvető tantételeiről, többek között a lélek fogalmáról és a reinkarnációról olvashatunk benne.

A vaisnava hitnek négy fő iskolája, tanítványi láncolata van, amelyek kiemelkedő tanítóikról kapták nevüket. A nyugaton ismert Krisna-hit a Brahmával kezdődő láncolat része.

A Krisna-tudat első, régészetileg is igazolható nyomait már az i. e. I. évszázadban fellelhetjük (s ahogy említettük, a tradíció tagjai szerint múltja még ennél is jóval távolabbra nyúlik vissza). Besnagar közelében mai napig is áll Heliodorus híres oszlopa. Heliodorus Taxila királyának, Antialkidasnak a követeként az indiai Bhagabhadra udvarában járt. Utazása emlékére egy oszlopot emeltetett, amelynek felirata szerint Heliodorus Visnu híve volt! Erre a tényre 1877-ben General Alexander Cunningham hívta fel a tudományos közvélemény figyelmét. Az i.e. 1. évszázadból Visnut ábrázoló pénzérméket is ismerünk.

A tizedik században India-szerte virágzó vaisnava közösségek tevékenységéről tanúskodnak az adatok. Ez a kultúra különösen Dél-Indiában örvendett páratlan népszerűségnek. Itt élt a első nagy vaisnava tanító is, Srí Jamunácsárja (916-1036). Élete első felét Pandyas királyaként töltötte le, majd a vaisnava szentiratok tanulmányozásába kezdett, s minden idejét a vaisnava hit terjesztésének szentelte. A híres Rangaksetra templom szentélyében gyakorolta a lelki életet, és számos művet írt szanszkrit nyelven.

A tizenegyedik században tanítványa, Srí Rámánudzsa (1017-1137) vezetésével tovább szélesedett a Krisna-tudat társadalmi bázisa. Őt a vaisnava tételek első nagy összefoglalójaként tartják számon. Komoly filozófiai módszerekkel igazolta és támasztotta alá a hittételek igazságát.

Ezt követően Orissza államban, Puri városában alakultak ki nagy vaisnava központok. Itt tevékenykedett az egyik leghíresebb költő és pap, Dzsajadeva (XII-XIII. sz.). Életét Laksmanszena király udvarában töltötte. Itt alkotta meg méltán híressé vált művét, a Gíta-govindát, mely ezer soron át hirdeti Srí Krisna, a legfelsőbb isteni személyiség transzcendentális szépségét és dicsőségét.

A Bengálban népszerűvé váló vaisnava láncolat kiemelkedő személyisége Madhvácsárja (1238-1317), aki amellett, hogy a dualista filozófia tanítójaként vált híressé, termékeny irodalmi munkásságot is folytatott. Kommentárokat írt különböző védikus írásokhoz, összegezte a vaisnava filozófia alapelveit, és költeményeket is szerzett. A XV. században a vaisnavizmus kultúrája itt Kelet-Indiában, Bengálban valóságos reneszánszát élte. 1486-ban, Navadvipa városában jelent meg minden idők legnagyobb vaisnava tanítója, Srí Csaitanja Maháprabhu (1486-1533), akit Krisna legutóbbi inkarnációjaként, földi alászállásaként tisztelnek. Zenés, énekes felvonulásokat tartott, s az önmegvalósítás legfőbb útjaként a Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré ima éneklését ajánlotta. Egyszerű módszere felkavarta s lázba hozta egész Indiát. Tanítása megdöbbentette kora hindu társadalmát, mert visszatérve a védikus írások eredeti szelleméhez - és szembeszállva a megmerevedett kasztrendszerrel - az Isten iránti odaadást mindenki számára elérhetővé tette. Tevékenysége lelki forradalmat hozott a középkori India életébe. A szent zsinórt, amely a hagyomány szerint csak a bráhmanákat illeti meg, kaszton kívüliek vállára helyezte. Tanításai azonban teljes mértékben a hiteles szentírásokra támaszkodtak. A Bhagavad-gítában Krisna is ezt tanítja: "Óh, Pártha, legyen az bárki: nő, kereskedő, vagy alacsony család szülötte, ha oltalmat keres Nálam, elérheti a legfelsőbb rendeltetési helyet." (Bg. 9.32)

Csaitanya mindenki számára a Bhagavad-gítá és a Srímad-Bhágavatam tanulmányozását ajánlotta. Szállóigévé vált jóslata szerint egy napon az általa hirdetett Hare Krisna mantra a föld minden falvában és városában ismertté válik majd. Százával, ezrével csatlakoztak mozgalmához. Életének negyvennyolc éve a vaisnavizmus fénykora volt.

Srí Csaitanya örökségét hat legbensőségesebb tanítványa, a Gosvámík folytatták: Srí Rúpa, Srí Sanátana, Raghunátha Bhatta, Srí Jíva, Srí Gopála Bhatta és Srí Dása Raghunátha. Tevékenységük nyomán kétszáztizenkilenc könyv és számtalan feljegyzés készült Caitanyáról és a vaisnava tanok lényegéről. Példaként említhető Srí Jíva Gosvámí munkássága (XVI. sz.), aki egyedül négyszázezer verset írt.

Ekkoriban íródtak az első bengáli nyelvű hagiográfiák is, melyek Srí Csaitanya életét és tanítását tárták az olvasó elé. Az első ilyen jellegű munka Chandidása nevéhez fűződik, a XVI-XVII. században pedig Krisnadása Kavirája Gosvámí Csaitanya-csaritámrita című munkája említendő meg, mely a legjelentősebb valamennyi életrajz közül. Jelentősek még Locsana dász Thákura és Vrindávana dász Thákura biográfiai írásai.

Az elkövetkezendő századokban a vaisnava tanok további térhódítása figyelhető meg. Számos lelki tanító terjesztette Krisna imádatát a keleti világban. A XV. századhoz hasonló minőségi fordulatot a XIX. század hozott. Egy nagy tudású lelki tanítómester, Sríla Bhaktivinoda Thákura (1838-1914) - aki szintén Bengália szülötte volt - 1896-ban egy angol nyelvű műve révén a nyugati világgal is megismertette a vaisnava tanításokat. Magas rangú kormánytisztviselő létére faluról falura járt Bengáliában, s arra biztatta a helybélieket, hogy énekeljék a Hare Krisnát és létesítsenek templomokat. Ezzel lendült fel a Náma Hatta mozgalom, melynek lényege, hogy a lelki életet az ember bárhol gyakorolhatja, végzéséhez nincs szükség arra, hogy elhagyja otthonát vagy munkáját.

A kedvező fogadtatás után fia, Sríla Bhaktisiddhánta Sarasvatí (1871-1937) folytatta apja örökét. Megszervezett egy egész országra kiterjedő vaisnava szövetséget (Gaudiya Matha), s angol nyelvű könyveket írt, fordított. Megbízta egy tanítványát, hogy ismertesse meg, s terjessze el az egész nyugati világban Srí Csaitanya tanítását, a Krisna-tudatot. Ez a tanítvány A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupáda volt.

Bhaktivedanta Swami 1896-ban született Kalkuttában, Indiában. Lelki tanítómesterével 1922-ben találkozott először, majd tizenegy évvel később hivatalos avatást kapott tőle. Bhaktisiddhánta Sarasvatí kérésének eleget téve az elkövetkezendő években magyarázatot írt az egyik legtekintélyesebb vaisnava irat, a Bhagavad-gítá verseihez. 1944-ben, amikor a világot elborította a második világháború pokla, Bhaktivedanta Swami a békét s az Isten iránti tiszta odaadást hirdette a Back to Godhead című folyóirat oldalain. Minden munkát egyedül végzett: ő gépelte a kéziratokat, ellenőrizte a kefelenyomatot, sőt a kész lapot is maga terjesztette. 1950-ben visszavonult a családi élettől, s a Gaudiya Vaisnava Társaság a megtisztelő Bhaktivedanta címet adományozta neki. Ezt követően hosszú éveket töltött a Vrindávana nevű szent helyen, s minden idejét a tizennyolcezer verset tartalmazó Srímad-Bhágavatam (Bhágavata Purána) angol nyelvű fordításának szentelte.

1965-ben élete legnagyszerűbb, s egyben legkockázatosabb vállalkozásába fogott. Egy teherhajó fedélzetén, hét dollárnak megfelelő pénzzel a zsebében, elindult az Amerikai Egyesült Államokba, hogy megismertesse a vaisnava tanításokat a nyugati világgal. New Yorkba érkezése után közel egy éven át számtalan nehézséggel kellett megküzdenie. Hatvankilenc éves volt, s nem volt hol aludnia, nem volt meleg ruhája. Rendkívüli erőfeszítése és tiszta odaadása eredményeképpen 1966 júliusában sikerült létrehoznia az ISKCON-t (International Society for Krishna Consciousness, a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezete). Élete hátralevő részében több mint hatvan kötetnyi angol nyelvű könyvet írt és fordított, valamint száznál is több templomot, valamint farmközösségeket és védikus rendszerű iskolákat (gurukulákat) alapított. Misszióját végül siker koronázta, s általa az egész világ megismerte a vaisnavizmus főbb tanításait. Tevékenységét sokan Nyugaton is nagyra értékelték. Thomas Merton teológus például így vélekedett: "Swami Bhaktivedanta azt a hasznos figyelmeztetést hozza el a Nyugatnak, hogy a mi magasan aktivizált és egyoldalú kultúránk olyan krízissel került szembe, amely önmegsemmisítéssel végződhet, mert nélkülözi egy hiteles metafizikai tudat belső mélységét. E mélység nélkül erkölcsi és politikai kijelentéseink nem mások, mint megannyi szószaporítás."

Mielőtt Bhaktivedanta Swami Prabhupáda 1977-ben elhagyta volna ezt a világot, a mozgalom vezetését tanítványaira bízta. Az ő munkájuk eredményeként ma már sok olyan országban is ismerik a Krisna-tudatot, ahol a szervezet alapítója nem is járt. Magyarországon már 1975-ben éltek Krisna-hívők, 1989-ben pedig a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége hivatalosan is bejegyezett egyházzá vált.

A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola jegyzetei a Krisna-hit történetéről és tanításairól

vissza